Beköszöntött
a tavasz. Ezt onnan lehetett tudni, hogy a fák elkezdtek ragyásodni, a
tyúkok meg álszemérmesen menekültek a kakas elől. Amelyik túl fürge
volt, az hoppon maradt, mert sok a lány baromfi, a kakas meg utál futni.
Úr
és Parancsolóval már régebben eldöntöttük, hogy építünk egy kerti
kiülőt, ahol majd nyáron hatalmas grill-partikat rendezünk a
cimborákkal. Úgy döntöttünk, itt az idő, hogy kihúzzuk a bakancslistáról
a dolgot.
Mindent
az előírásoknak megfelelően csináltunk, összevesztünk azon, hogy hová,
aztán azon, hogy mekkora legyen, volt vita, sértegetősdi, hüppögés,
békülős szex, majd Úr és Parancsoló mérőszalagra kapott, és nekiállt
megtervezni oda, ahová eredetileg is terveztük a CSODÁT.
Egy
teljes délelőttöt szöszmörögtem a konyhában, hogy összehozzam a
hatfogásos ebédet, majd kimentem megnézni, hogy hol tart a munka. Úr és
Parancsoló állt a mérőszalaggal a kezében a tök üres terep fölött, és
elgondolkodva nézelődött. Mikoron szóvá tettem, hogy "ezt csináltad eddig?",
ki lettem oktatva, hogy nem szabad elkapkodni. Kicsit megrettentem,
mert tartottam tőle, hogy ebben a tempóban nem nyári grillezés, hanem
téli szalonnasütés lesz a program.
De
másnapra felpörögtek az események, és én hamarosan a betonkeverő előtt
találtam magamat, egy lapáttal a kezemben. Úr és Parancsoló kiokosított,
hogyan kell keverni. Lelkesen vágtam a segédmunkába, majd megnyugtattam
a háborgó emberemet, hogy egy-két lapát cementtől a fű még vígan fog
nőni.
"A gépbe dobáld, ne mellé!"
Oké,
próbálom, csak hát a célzás sosem volt az erősségem, még a kézilabdában
is mindig kapusnak állítottak be. A labdát sosem sikerült kivédeni, de
legalább nem tapostam agyon senkit.
Már
szépen mutatkozott a munkám eredménye, amikor megjelent a mama, és
vigyorogva nézte, ahogy pakolom a puttonyt. Én meg gondoltam megmutatom
neki, hogy mennyire profi vagyok, és a lapátot a nyíláson kissé beljebb
nyomva oda akartam kocogtatni a keverő széléhez, hogy leverjem a
ráragadt sódert. Az a dög meg úgy gondolta, hogy ami oda bement, az bent
is marad, és beszippantotta a szerszámot. Szerintem embert még úgy nem
vágott szájba lapátnyél, mint engem.
Szerencsére Úr és Parancsoló éppen háttal tartózkodott nekem, így ő nem látta, de azért a visításra odabökött egy "erre is csak te vagy képes"-t.
Közöltem vele, hogy az édesapja melyik testrészére gondolok, és
kifeszegettem az ártalmatlanított gépből az orv lapátot, miközben
anyukám igyekezett nem nagyon kiröhögni.
Végül
túléltem a betonozást, és néhány nap múlva a reggeli kávéval a kezemben
figyeltem, ahogy Úr és Parancsoló ismét mérőszalagra kap. A lehető
legtisztább tekintetemmel néztem rá, mire megmerevedett, és vádlón rám
bökött.
"Tudom ám, hogy mire gondolsz!"
Úgy
döntöttem, ebédig már nem kommunikálok vele. Estére elkészült az öt
lyuk, ami az oszlopokat tartja, a hatodik kikaparását viszont rám
testálta. Részletesen elmagyarázta, hogy mit hol találok, majd
mentegetőzött egy sort, hogy "dehogyis, nem nézlek hülyének".
Másnap
teljesen tanácstalanul álltam a szerszámosban, majd gőzöm nem lévén,
hogy hol keressem a szerszámokat (a pajszert eddig csak átvitt
értelemben, annak is az enyhén mocskos verziójában ismertem),
improvizáltam. Mivel a lyuk kellős közepén egy bazi szikla volt, így
eltörtem ezt-azt, kicsorbítottam néhány nagyon fontos "gőzömsincsmit".
De a lyukat kiástam! Délutánra az is kiderült, hogy alig kicsit mellé.
Nem értem, mi a fenének kell ekkora ügyet csinálni néhány centiből? Picit ferde lesz a tető, na és? Tájjelleg!
Remy
